Comatose

*Magnót kapcsolt, amíg a lány kint volt, majd betette sülni a pizzát. A salátát készítve elbíbelődött egy kicsit az öntettel, de annyira nem zavarta a dolog, mint ahogy azt eleinte gondolta. Mikor Kyra ott volt a konyhába, felé fordult.*
-Mit szólnál a film, és a kaja után egy sétához?*tudakolta halovány mosollyal arcán, s néhány pillanat múlva, már a lány előtt állt, finoman ölelve őt át, apró csókot lehelve annak ajkaira, s míg a pizza sült, bevezette őt a nappaliba, letelepedtek a kanapéra, s elindította a filmet.
Direkt úgy helyezkedett, hogy a lány kényelmesen neki tudjon dőlni ha akar.
Ő maga nem bánta annyira a dolgot, főleg hogy ilyen pillanatokat Tarával sosem töltött együtt, hisz a lány túlságosan is nyálasnak találta az ilyesmit, ezért általában étteremben ettek, s Ralf lassan teljesen elfelejtette hogy ő maga még főzni is tud.
A film érdekes volt, s ráadás képpen még nem is látta, szóval kifejezetten jó választás volt.
A film közben egyszer kimet hogy a pizzát kivegye, majd leállította a filmet, hisz a pizza akkor jó ha meleg, s hidegen már értékét veszíti.*
-Kész a kaja... gyere enni! Vagy behozzam?*kérdezte nekidőlve az ajtófélfának, s ha a lány azt akarta, akkor kivitte neki, ám ha bement hozzá, akkor a konyhában terített meg. Tett ki salátát is, s egy-egy pohár bort is töltött maguknak, s csak akkor ült le, s kezdett el enni, mikor a lány is.*

- Sétához? - lepődik meg egy kissé. - Nem is tudom... Bár, végül is, mehetünk, miért is ne?
*Gondolja meg magát végül, majd amíg arra várnak, hogy a pizza elkészül, ők leülnek filmet nézni... Jobban mondva, ő maga inkább lefekszik, hiszen a világ legtermészetesebb módjaként dől Rafaelnek, mintha az csak egy kényelmes, puha párna volna. S ki tudja, abban a pillanatban talán valóban így is gondolja. Ha őszinte akar lenni, hát, a filmre csak fél füllel figyel oda, számára valahogy érdekesebb a férfi szívdobogását hallgatni, mint a film monoton szövegelését. Mindezt azonban megtartja magának. Később, amikor felmerül, hogy inkább hol egyenek, szinte ösztönösen megy ki a konyhába. Világéletében az ebédlőasztalnál való étkezés híve volt, hiszen a szülei erre nevelték, amikor még kicsi volt. Igaz, az sem manapság történt, de ez a tanításuk a mai napig erősen működik a lelkében. Így aztán leül az egyik teríték mellett, majd jó étvágyat kíván a másiknak, s jóízűen enni kezd.*
- Nagyon finom - *utal a pizzára, majd kortyol a borból is egy keveset* - Még a hozzá passzoló italt is sikerült eltalálnunk, azt hiszem.
*Persze, ebben nem teljesen biztos, hiszen sohasem volt az az igazi borszakértő...*

-Örülök hogy ízlik.*mosolyodott el. Szívesen mondta volna, hogy Tara mellett ilyet nem tehetett eddig meg, hogy még sosem főzött neki, pedig azt szereti a legjobban csinálni, s inkább vágyott egy rendes otthoni pillanatra, mint pedig arra hogy ott üljön nap mint nap egy vendéglőben, és azzal szarakodjon, éppen mit is baszott el a szakács. *
-Ilyenkor nincs olyan nagy tömeg...én meg szeretek sétálni...csak nincs mindig rá időm... ma meg...szóval van időm...rengeteg időm.
*mondta, majd folytatta az evést. Hisz minden olyan remekül passzolt, s még a pillanat is annyira családias volt, hogy ennél jobbat el sem tudott volna képzelni. Már csak azt sajnálta hogy egy menyasszonya van, aki talán várja a hívását, mit ma nem fog megkapni, s még csak egy üzenetet sem. Hisz ha ő nem hívja, akkor ő mért hívja őt fel? Felesleges, pont mint a dolgok erőltetése.*
-Azon gondolkodtam, hogy fognak most majd alakulni a dolgok. Ha már a barátnőd tud a dologról, nem kell sok idő és a többiek is rájönnek....de tudod mit? Szarok rá!
*szélesen elmosolyodott, majd belekortyolt a borba, ami valóban remekül illett az ételhez, s még a kellő hangulatot is megadta, ami szó se róla, de tényleg nagyon kellett már. Főleg azok után, hogy csak úgy egymásnak estek ott az irodában, s hogy tudja, eztán másképp fog tekinteni irodájára. Más szemmel fog rajta végig nézni, vagy épp csak bemenni oda.*

*A vacsora - tőlük egyáltalán nem várt módon - nagyon kellemes, nyugodt hangulatban telik, még akkor is, amikor Rafael felhozza, hogy vajon a többiek mit szólnak majd a kettejük között szépen, lassan kibontakozó kapcsolathoz. Nos, ez valóban nagyon jó kérdés... De azért annyira nem lehetetlen a megválaszolása, mint azt az első másodpercben hiszi, főleg, amikor a főnök úr csak úgy megjegyzi: "Szarok rá!". Ennek hallatán egyszerre kirobban belőle a nevetés, és nagyon kevésen múlik, hogy nem ejti el a kezében tartott borospoharat, amiből éppen akkor készül inni.*
- Nézd, a kollégáink többsége teljesen vak. Ha elmennénk előttük kézen fogva, még akkor sem arra gondolnának először, hogy jé, a főnök és Roddel járnak... Ennyire már ismerem őket. Lexy a legszemfülesebb az egész társaságban, ő is csak ennek köszönhetően jött rá. Ha a kíváncsiság nem hajtotta volna előre, neki sem jutott volna eszébe, hogy mi ketten... szóval érted - *motyogja. Bár már kezdi megszokni, hogy egy ilyen, nem mindennapi kapcsolata kezd kialakulni Rafaellel, valahol még most is zavarja a dolog. A maga módján elég kényelmetlen a helyzet...*

*Vacsora után gyorsan elpakolnak maguk után, majd együtt indulnak útnak. Időközben már teljesen besötétedett, csak az utcai lámpák biztosítanak némi fényt a számukra. Ezúttal már nem magassarkút, hanem egy egyszerű klumpát visel a lábán, ami egyáltalán nem akadályozza a mozgásban. Most ő az, aki gondol egyet, s elengedve Rafael kezét, felmászik a sziklára, s csak úgy, törökülésben leül rá. Fekete szemeivel elgondolkozva figyeli a lassan hullámzó óceánt...*

*A parton való sétálgatás, a lehető legkellemesebb amit el tudott képzelni magának. Néhány pillanattal később, már halvány mosoly játszott arcán, mikor a lány feltelepedett a sziklára. Leült mellé, majd kicsit közelebb ült hozzá, hagyva, had dőljön az neki, amikor csak kedve tartja, közben magát kitámasztotta derekánál, s csak nézte az égen játszó csillagokat, melyeket egyetlen felhő sem takart el éppen akkor. Egy pillanatra maga elé vette kezét, forgatgatta gyűrűjét, majd úgy határozott, ha Tara sem hordja, akkor neki is felesleges az ujján viselnie azt a kis vacakot. Így levette, majd szépen zsebre vágta azt, s ha a lánynak feltűnik a dolog, hát magyarázat képpen megszólalt.*
-Tara nem hordja...így arra gondoltam... nekem is felesleges magamon tartani ezt a kis vackot.
*s vállát vont, majd kezét visszahelyezte oda, ahol addig is volt. Valahogy sosem így képzelte el a dolgokat. Egyáltalán még gondolni sem tudott arra, hogy valamikor netalán egyszer lesz majd olyan pillanat, mikor valakivel arra az elhatározásra jut, hogy elveszi feleségül, vagy épp csak megkéri a kezét. Hisz az úgy olyan abszurd. Nem hitte volna, hogy talán a pillanatok, mintegy tört része alatt ment volna valamivel is ezzel a következtetésével, de legalább magában tisztázhatta a dolgokat.*
-Holnap lesz a tárgyalás...aztán kivételesen nem a védelem szerepét fogom eljátszani...egy többszörös nemi erőszakot elkövető férfi ellen fogadott fel az állam....*mormogta. Úgy érezte, valakinek ezt el kell mondania. Valakinek, aki talán még meg is érti őt egy cseppet.*

*Akárcsak a televízió bambulása alatt, most is teljes lelki nyugalommal dől neki a férfinak, fejét annak vállán nyugtatva. Kissé váratlanul éri, amikor Rafael csak úgy leveszi a jegygyűrűjét, így nem tudja megállni, hogy rá ne kérdezzen*:
- Miért kellett levenned?
*A magyarázat hallatán gondolkodóba esik... Tényleg van olyan, hogy egy ember, aki odaígéri magát a másiknak, voltaképpen megszegi az adott szavát? Hiszen az ő szótárában, ha valaki nem viseli a jegygyűrűjét, holott nyomós oka volna az ellenkezőjére, az ő saját kis szótárában, ez valamilyen szinten egyet jelent a megcsalással. S, mit szépítsünk a helyzeten: mélyen tisztelt főnöke éppen ezt teszi: megcsalja a menyasszonyát. Az már csak hab a tortán, hogy ő a szeretője...De, érdekes módon, ez zavarja a legkevésbé az egész történetben. Amikor szóba kerül a holnapi tárgyalás szóba kerül, ő is azonnal elkomolyodik.*
- Kissé aggódom Mrs. Howle és a gyerekei miatt... Remélem, minden rendben lesz... A másik ügy miatt viszont ne főjön a fejed: a vádlóügyvédnek sokkal könnyebb egy ilyen esetben, mint annak, aki a tettes védi- *mosolyodik el ismételten, majd egy apró csókot ad a férfinak*.

-Akkor jöttem rá hogy Tara csak akkor hordja, mikor velem van, mikor a buli volt... mások elött nem hordja...mintha valami zavarta volna akkor. Inkább csak a nyakában lógatta...most valamiért elgondolkodtam az egész dolgon. Vajon mért nem hordja...
*morfondírozott, majd megvakarta fejét, aztán a lányra tekintett, s mikor egy apró csókot kapott viszonozta azt, majd a lány fejére döntötte sajátját.*
-Nem kell aggódnod miatta. Megkapja a házat, s gyerektartást is, amíg a gyerekek nem lesznek nagykorúak. A férje megtehet ennyit igazán, ha már úgy viselkedett, miközben nem csak egy neje, de még gyerekei is vannak...*mormogta. Azt tudta, ha egyszer gyermeke lenne, leállna az eddigi csélcsap életmódjával, s igyekezne jó apa lenni. Hát igen. Mindenkinek vannak vessző paripái.*
-Igazad van. Valóban jobb ilyen esetekben a vádat képviselni. De addig nem nyugszom, míg az a rohadék börtönbe nem kerül.
*fejezte be ezt a témát, majd felemelte fejét, s a lányra tekintett. Halványan elmosolyodott, majd apró csókot lehelt annak ajkaira, s megölelte őt. Kicsit szorosan, mégis lágyan, nem akarva kellemetlenséget okozni neki.*
-Itt alszol?...vagy haza vigyelek?*kérdezte egyenesen a lány szemeibe tekintve. Maga sem tudta mért, de örült volna egy olyan válasznak, mi azt jelenti, a lány vele marad, legalább még egy éjt, hisz aztán nyugtuk már nem lehet. Részint Tara miatt, másrészt viszont az ügy miatt.*

- Nem akarok szemétnek tűnni, meg aztán nincs is jogom hozzá, hogy Tara felett pálcát törjek, de szerintem, ha igazán szeretne téged, egy másodpercig sem lenne kérdéses a számára, hogy hordja-e azt a flancos gyűrűt. Persze az is lehet, hogy csak tévesen ítélkezem e téren.
*Hála Rafael szavainak, a Mrs. Howle és gyermekei iránt érzett enyhe aggodalma semmissé válik, újra a nyugalom szállja meg az egész lelkét. Csók, csókot követ, majd elhangzik egy egyszerű, ugyanakkor végtelenül hangulatos kérdés, ami arról szól, vajon itt alszik-e. Miért is ne aludna? Váltás ruha van, sőt, még jó társaság is... Minek menne haza egyedül unatkozni? Hm...*
- Szerintem inkább maradok. Az utóbbi pár napban valahogy nem szeretek egyedül lenni - *jegyzi meg elgondolkozva, mint akinek fogalma sincs arról, hogy ez vajon miért alakult így benne. Sebaj, jó ez... Aztán, később szépen elindulnak hazafelé. "Otthon" már azzal sem vesződik, hogy zuhanyozzon, vagy ilyesmi - ráér reggel is -, elvégre olyan fáradtnak érzi magát, hogy csak arra marad ereje, hogy felvonszolja magát a hálószobába, végigdőljék az ágyon, s már alszik is. Abban pedig már csak reménykedhet, hogy másnap nem egyedül fog ébredni.*

*Mikor a lány befeküdt az ágyba, halványan elmosolyodott, leveszi róla a cipőt, majd ő maga kibújva felesleges cuccaiból, s így csak egy boxerben bújik be a lány mellé, s öleli őt magához. Csak alszanak, nyugodtan, egymás mellett, békésen, egy pillanatra sem engedve el a másikat. S még az álmok is elkerülik messzire, csak a csend és a nyugalom marad számára, mit nem tud elküldeni, de nem is akarna.*

*Másnap reggel időben ébredt fel. Halvány mosollyal arcán pillantott a lányra, majd kibújt mellőle az ágyból, lement reggelit készíteni, majd egy szál vörös rózsa társaságában vitte fel a lánynak. letette a kis asztalra, majd leült a lány mellé, egy ideig csak figyelte őt, majd odahajolt hozzá, s apró csókot lehelt annak ajkaira, s megcirógatta annak arcát.*
-Jó reggelt...kelj fel, mert elkésünk...*sustorogta, majd halvány mosollyal arcán tekintett a lányra, s néhány pillanattal később, ismét egy csókot hintett ama puha ajkakra.*Gyerünk... munka után ráérsz lustálkodni...
*letette a tálcát a lányhoz, majd a szekrényhez lépett, s kinyitotta, majd egy fekete Armani öltönyt, hozzá egy fehér inget, egy hozzá illő nyakkendőt, s cipőt, majd a lányra pillantott azokkal a kezében. Egy apró mosoly, majd néhány pillanattal később, már kiment, s az egyik folyosón lévő fürdőben lezuhanyozott, megigazította haját, némi parfüm, majd felvette öltönyét, s lement a nappaliba, hogy adhasson utasításokat telefonon a később jövő takarítónőnek, aztán visszament az emeletre, hisz rájött elfelejtette felvenni cipőjét, ami azért sokkal fontosabb lenne mindennél. Hisz mezítláb mégsem mehet dolgozni. Meg aztán a lányt is meg kell várnia... nem kell... de megakarja.*

*Másfél hónapja már, hogy majdnem minden reggel arra ébred, hogy valaki megcsókolja, s arra kéri, hogy keljen fel. Másfél hónapja tudja, hogy nincs egyedül: valaki mindig van mellette, aki vigyáz rá, amikor csak tud. S ő minden ilyen reggelt ugyanúgy kezd*:
- Ajj... Nem akarok felkelni... - *húzza a száját* - Különben is, csak délre kell az orvoshoz mennem... Hadd lustálkodjak még egy kicsit...
*De aztán a friss reggeli illata mindig arra készteti, hogy kinyissa a szemét, rámosolyogjon Rafaelre, majd felüljön, ölébe vegye a tálcát, és nekiálljon enni. Az utóbbi időben úgyis mindig olyan jó étvágya van.*
- Jé, még rózsát is kaptam ma reggel? - *nevet a virág láttán, majd int a férfinak, hogy nyugodtan menjen fürdeni. Megszokta, hogy a főnöke ilyen figyelmes vele, de azért néha még most is képes zavarba hozni a kedvességeivel. Szépen, kényelmesen megreggelizik, majd utána kinyitja a szekrényt, amiben Tara ruhái helyett - azokat Rafael nemrég elzáratta a pincében - most az ő cuccai töltenek meg. Egy kényelmes farmert, valamint blúzt vesz elő, nem kell túlbonyolítani a dolgot hiszen csak a körzeti orvoshoz megy. Gyorsan lefürdik, kissé kiszépíti magát, s már csatlakozik is a folyosón várakozó Rafaelhez. Érdekes, amióta voltaképpen itt él, sokkal kiegyensúlyozottabbnak érzi magát, s cseppet sincs bűntudata miatta. Elvégre a menyasszony azóta az ominózus buli óta be sem tette ide a lábát.*
- Nos, mehetünk? Ha hamarabb elmegyek a rendelőbe, talán korábban végzek, és elmehetek elég a bíróságra. Ma tárgyalják a nemi erőszak ügyét, nem?

-Igen... ma lesz.*felsóhajtott, majd megölelte a lányt.*Kicsit izgulok is miatta.
*elengedte őt, majd néhány pillanattal később, rá kell jönnie, ez nem épp a legjobb alkalom arra hogy nyavalyogjon, így inkább megengedett magának egy halvány mosolyt.*
-Rendben van. Örülni fogok hogy ott vagy.
*mondta, majd megfogta annak kezét, s kiment vele a házból. Apró csókot lehelt annak ajkaira. A lánnyal töltött idő volt a lehető legjobb, ami vele történt eddig. Az a sok nevetés, a filmek, a séták a parton, mikor csak úgy voltak mint két dinnye a fűben, na annál nem is kellett több, s már is egy tökéletes napjuk volt. Még nem mondták ki egymásnak azt az egy szót. Valamiért nem jutottak el odáig, vagy csak Ralf volt gyáva kimondani? nem tudta.
Minden esetre a rendelőnél kitette a lányt, csókot lehelt annak ajkaira, majd ment egyenesen a bíróságra, hol még konzultáltak egy keveset.
Odabent, csend volt. Semmi lárma. a férfi ki a vádlottak padján ült, ördögi szemekkel tekintett Ralfra. Az csak egy gyors pillantást engedett meg magának, majd mikor a bírónő bement, felállt, odament a pódium elé, a védő ügyvéddel együtt, leadták az anyagokat, folytattak egy kisebb megbeszélést, s megkezdődött a tárgyalás.*

*Természetesen megnyerték az ügyet, s Ralf örömmel ment lefelé a lépcső soron, s épp Johnnal beszélgetett, mikor egy fekete Lincoln gurult melléjük leengedett ablaküveggel. Két lövés dördült el, Rafael pedig földre rogyott. Az egyik golyó a vállán, másik pedig oldalába fúródott. Mindez másodpercek leforgása alatt történt.
John riadtan kiáltotta barátja nevét, majd leroskadt mellé, s kiáltozott.*
-HÍVJANAK MENTŐT! NEM HALLJÁK?! HOL VAN AZ A KURVA MENTŐ?!
*Szörnyen megijedt. Az a néhány perc rémesen hosszúnak tűnt. Azt hitte, sose lesz ennek vége, s hogy haverja ott fog elvérezni a földön, a bíróság előtt. S a fekete Lincoln mintha ott sem lett volna.*

*A kórházba beérve az orvosok rohangáltak mint pók a falon, s egyből műtőbe vitték. Az armani öltönynek lőttek, azt már újra nem fogja tudni felvenni. A nyolcas műtőt kapta meg, s vagy egy órán keresztül bent volt. John idegesen mászkált fel s alá. Próbálta hívni Tarát, s mire felvette a 10. csengésre, s elmondta mi történt vele. De mintha nem is érdekelte volna, csak nyugodt hangon szövegelt, hogy most nem tud menni sehova se, John pedig lecsapta a telefont, majd a váróban fel s alá mászkált, majd pedig felhívta Kyrát, hisz tudott Ralf és a lány viszonyáról, s elmondta neki mi is történt.*

*A rendelő az a magánklinika volt, ahová még az édesapja jelentette be, amikor betöltötte a huszonegyet. Ugyan jócskán megkérték egy-egy vizsgálat árát, viszont mindig pontos eredményeket tudtak felmutatni., így mindenki szerint megérték a pénzüket. Az ügyeletes orvos, Mr. Taylor, mint mindig, most is kedvesen fogadja.*
- Üdvözlöm, Kyra. Készen áll egy alapos kivizsgálásra?
- Mint mindig, doki...
- Akkor ne vesztegessük az időt - *s már be is kíséri a lányt az egyik vizsgálóba.*

*Egy sor általános vizsgálaton megy keresztül, s már azt hiszi, mindjárt végeznek, amikor a doktor úr megszólal*:
- Mikor volt utoljára nőgyógyásznál?
- Úgy egy éve, azt hiszem...
- Tudja, hogy ez nem játék. Mrs. Richards épp bent van a rendelőben. Kérem, menjen át hozzá, a saját érdekében. Amúgy mindent rendben találtam.
- Köszönöm, doktor - *biccent, s átsétál a nőgyógyászhoz. A nő amúgy nagyon rendes volt, sokan mondták róla, hogy sokkal megértőbb a páciensekkel, mint a szakmája beliek nagy többsége. Amikor végeznek a legkülönbözőbb vizsgálatokkal, a doktornő egyszer csak megkérdi*:
- Mondja, Ms. Roddel, mikor volt az utolsó menstruációja?
- Azt hiszem... Talán majdnem két hónapja... Újabban igen rendszertelen a dolog... Miért?
- Akkor nem tévedett a vizsgálat - *sóhajt.*
- Valami baj van? - *ijed meg.*
- Nem nevezném bajnak... Arról van szó, hogy... Gyermeket vár, Ms. Roddel.
- TESSÉK?? - kiáltja döbbenten. - HOGY ÉN? TERHES?
- Igen... Nagyjából másfél hónapja.
- Édes Istenem... Ezt nem hiszem el...
- Sejtem a választ, de meg kell kérdeznem: meg akarja tartani a babát?
*Ezt már meg sem hallja... Egyre csak egy gondolat dübörög a fejében: terhes vagyok! Én! Rafaeltől! A FŐNÖKÖMTŐL! Mit csináljak most? Mielőtt válaszolhatna a kérdésre, megcsörren a telefonja.*
- Tessék?
- Kyra, John vagyok - *hallja a túloldalról.*
- Mi az?
- Ne ijedj meg... De Ralfot meglőtték...
- HOGY MI??? MEGSÉRÜLT?
- Igen... Most műtik...
- JOHN, AZONNAL GYERE ÉRTEM A RENDELŐBE, ÉS VIGYÉL ODA, VILÁGOS?
- Jó-jó, persze... Azonnal megyek. Amúgy minden rendben?
- Nincs! - *azzal dühösen lecsapja a telefont. Rafaelt lelőtték... LELŐTTÉK! Mégis hogy történhetett meg ilyesmi...?*

*Amikor tíz perc múlva Johnnal beülnek az autóba, nem lehet szóra bírni. Teljesen össze van zavarodva. Egy baba... A sérülés... BASSZA MEG! Az állapotával mit sem törődve, valósággal rohan a műtőhöz, amiből éppen most jön ki az orvos.*
- Mrs. Blackstone? -*néz rá kérdőn a műtős.*
- Igen, én vagyok - *vágja rá zsigerből, oda sem figyelve.*
- Ne aggódjon, a férje túl van az életveszélyen. Sok vért vesztett, de ennél nem esett komolyabb baja. Úgy két hónap, és olyan lesz, mint régen.
- Köszönöm, doktor úr - *rogy le megkönnyebbülten az egyik székre, s már sír is, mire az kissé meglepetten néz az orvosi leletet lebegtető Johnra.*
- Nincsen semmi baj, doki. Csak most tudta meg, hogy terhes.
- Á értem - *biccent a férfi, majd gyorsan odébbáll. John pedig leül a lány mellé, aki azonnal hozzábújik. Nincs ebben semmi mögöttes tartalom: olyan, mintha a bátyja ölelésében keresne menedéket. Fél... El sem tudja mondani, mennyire fél.*

*A műtét után bevitték az intenzív osztályra, gépekre kapcsolták, s egy nővérke figyelte egy ideig a szív monitort hogy minden rendben legyen. Nem akarta elveszíteni a beteget, bár ez talán sok mindenben közre is játszott, de nem is annyira érdekelte. Inkább csak az hogy térjen végre magához a férfi.
Rafael nem érzékelt szinte semmit sem, csupán a végtelen sötétséget, mi körbe vette, s egy pillanatra sem eresztette el. Valamiért nem is akart szabadulni belőle. Hisz olyan nyugodt volt. Békés. Mintha minden megállt volna, s a világ egy percre sem jelentett volna többet egy kellemetlen púpnál az ember hátán.
A szív monitor hosszan, s gyorsan kezdett el bibbegni, majd hosszas sípolás, s a nővér orvosért kiáltott.
Hatalmas rohanás, egyik helyről a másikra, orvosok türemkedtek be oda, s próbálták újra beindítani a szívet, mely készül beadni az unalmast, azt sem tudva, mégis mért, hisz a műtét zökkenő mentesen zajlott le. A percek hosszúnak tűntek, pedig csak pillanatok voltak, mik elteltek ott. A szív újra dobogott, újra rendes monoton módon csipogott a gép is.*
-Ne engedjenek be hozzá senkit sem! A hölgy terhes...s csak felidegesítené magát még jobban...*mondta az orvos, majd kiment, s még egy utolsó pillantást vetett Ralfra. Egy nővérke azért a közelben maradt, várva, hogy a dolgok lecsituljanak, s a betegek is nyugton maradjanak. A hangos bemondóban figyelmeztették a látogatókat, hogy kapcsolják ki mobil készülékeiket, mert a kórház területén tilos őket használni.
Röpke háromnegyed óra múlva az orvos ment vissza hozzájuk.*
-Bemehetnek hozzá...de ne számítsanak egyenlőre sok mindenre...*lehajtotta fejét, majd elment.*

*Idegölő ez a hosszas, véget nem érő várakozás... Egyszerűen nem tud magával mit kezdeni. Bizonytalan időközönként rátör ugyan a sírhatnék, aminek általában John inge issza meg a levét, de ennél többet aligha tehet. Később a férfi megereszt egy újabb telefont, aminek nyomán Lexy is befut a kórházba. A lány szemmel láthatóan, nagyon aggódik, amikor azonban meglátja és elolvassa a John kezében lévő látleletet, akarva-akaratlanul is felderül az arca. Ez az öröm azonban hamar eltűnik, hiszen tudja, hogy a barátnőjének milyen rossz jelen pillanatban: nem tudja magát önfeledten átadni az örömnek. Aztán, úgy húsz perc elteltével, az orvos szól, hogy bemehetnek hozzá. A két fiatal egyszerre áll fel, s segítenek neki betámolyogni a kórterembe, ahol csak a gépek pittyegését lehet hallani. A férfi segít neki, hogy le tudjon ülni az ágy melletti székre, majd összenéz a másik lánnyal, s egy szó nélkül megállapodnak abban, hogy jobb, ha most magára hagyják. Csak ül ott, magába roskadva, s szorgalmasan itatja az egereket. Egyik kezével gyengéden megfogja Rafael balját, miközben egyre csak átkozza az egész bírósági eljárást. Miért kellett így történnie? És miért pont most?*

*Csupán csak a gépek monoton bibbenései törték meg a csendet néhány pillanat elteltéig, míg nem néhány orvos ment be, ellenőrizni a gépeket. Majd a lift bibbenve állt meg egy pillanatra, s két ember lépett ki onnan. Az egyikük Tara volt. Arcán látszólagos aggodalom ült, s Rafael Kórterme felé vette az irányt, ám John útját állta.
-John! Be kell mennem hozzá!
-Nem Tara... eltűntél hosszú időre, még csak nem is hívtad...
-De most itt vagyok John! Engedj be hozzá!*emelte fel a hangját, s a kórterem felé mutatott.*
-Tara... semmi közöd nincs hozzá
-De igen is van!
-Azóta nincs hogy eltűntél! Ilyen nőt nem kívánhatok a barátomnak...és ne gyere azzal, hogy miattad lett valaki... mert inkább te lettél ő végette valaki kislány! Ne akard hogy elvezettesselek a biztonságiakkal.*szólt, majd még várt egy keveset, mire a lány kiment, a férfival együtt akivel érkezett. John biztosra vette, nem épp csak egy munkatárs volt az, akit elcibált oda magával.*

*Rafael keze megmoccant, gyengéden szorított egyet az ő kezét fogó kézen. Kezdett magához térni, s lassan az infúzió is cseperészett lefelé. A mellette ülő mit sem tudhatott arról hogy ő maga ébren van. Résnyire kinyitotta szemét, majd gyenge hangon megszólalt.*
-Mért itatod az egereket?*megcirógatta a lány kezét, majd újra lehunyta szemeit, de már magánál volt. Teljes mértékben.*Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem....

*Hallja a kintről érkező veszekedés moraját, s nem kell zseninek lennie ahhoz, hogy rájöjjön: az egyik hang éppen Tarához tartozik. Tehát visszajött... Másfél hónapos késéssel. Ráadásul, ennyi idő alatt minden a feje tetejére állt... Legszívesebben felállna és kimenne az előtérbe, hogy a nő szemére vesse, mekkora ribancnak tartja a viselkedése miatt. Elvégre csak úgy, szinte minden szó nélkül hagyta magára, ráadásul még a gyűrűt sem hordta, meg ehhez hasonlók. Milyen ember az ilyen. Mielőtt azonban elemelkedhetne a széktől, érzi, hogy a kéz, amibe mindeddig úgy kapaszkodott, mint valami szalmaszálba, most megmozdul a kézfeje alatt. Először azt hiszi, csak képzelődik, és hogy nem történt semmi ilyesmi, ám egyszer csak, Rafael szeme kinyílik, s gyönge hangon ugyan, de megszólal. Ezt, mint valami gyógyír, úgy hat eddigi sírós betegségére, s szépen, apránként, sikerül megnyugodnia. Legszívesebben szorosan átölelné a férfit, ám tudja, hogy ezt még nagyon nem szabad. Így csak megereszt egy halovány mosolyt, majd ugyanolyan halkan megjegyzi*:
- Ha tudnád, hogy aggódtam érted... Majdnem szívbajt kaptam ott, az orvosi rendelő közepén... És eszem ágában sincs megszabadulni tőled... Erre már régen rájöhettél volna.

*Halvány erőtlen mosoly jelent meg arcán, majd néhány pillanattal később, finoman megcirógatta a lány kezét.*
-Felesleges volt...hisz itt vagyok.
*lehunyta szemeit. Még szörnyen gyenge volt. S mikor az orvosok megérkeztek, kiküldték a lányt, hogy meg tudják vizsgálni őt. Persze Ralfnak volt néhány kérdése, mégsem tudta őket egyenlőre feltenni, hisz a fájdalom nem volt semmi mit át kellett élnie. Kapott némi fájdalom csillapítót, majd az orvos bele kezdett.*
-Két golyót vettünk ki magából. Szerencsére létfontosságú szervet nem ért egyik sem. Ám a műtét után, a szíve feladta a harcot, de vissza hoztuk. Ezt általában nem szoktuk a betegnek elmondani...de most jobb ha magával közöljük, és nem a kis hölggyel.
-Mért? Mért nem mondták el neki?*próbálta felemelni hangját, de nem jött össze. Annyira még nem volt ereje teljében hogy ezt így kerek perec megmondhassa az orvosnak, hogy rohadjon meg ott ahol van! Inkább megtartotta magának.*
-A felesége nagyon aggódott magáért már így is...
-Mi?! A feleségem?!*nagyokat pislogott, majd visszadőlt az ágyra, s kezét maga mellé ejtette. Kezdett hatni a nyugtató. Felsóhajtott, majd lehunyta szemeit. Lassan újra elaludt.
Az orvosok kimentek, majd pedig a lány felé indultak. Halvány mosoly jelent meg arcán.*
-Most elaludt...rendbe fog jönni. Menyen haza pihenjen le...s ha bármi van, azonnal értesítjük róla.
*John felsóhajtott, majd megingatta fejét. Nem értette mért nem maradhatnak még egy kicsit, ám tudta egyben igaza is van az orvosnak. Hisz Kyrának pihenés kell, s nyugalom, hogy a kicsinek ne legyen semmi baja sem.*

*Az igazat megvallva, kissé rosszul viseli a tényt, hogy ott kell hagynia Rafaelt a kórteremben, de aztán belátja, hogy az orvosnak igaza van. Neki most már két emberre is figyelnie kell... Búcsúzóul csak megsimogatja a férfi kezét, majd Johnnal az oldalán távozik.*

*Az ezt követő negyed év valóságos tortúra a számára. az utóbbi három hónapban rendszeres betege lett Mrs. Taylornak, aki igen elégedett az eredményeivel. Azzal meg pláne, amikor kiderül, hogy egy kisfiút hord a szíve alatt - ennek igen egyszerű az oka: a doktornő három fiút nevelt fel, szóval jobban szerette a fiús anyukákat -. Ő maga ettől azonban nem volt olyan boldog: mivel az állapota szépen lassan kezdett meglátszani rajta, el kellett kezdenie bő ruhákat hordani. Kollégái eleinte furcsállták a dolgot, de aztán eszükbe jutott, hogy a lánynak korábban is voltak már ilyen bő ruhás korszakai. Ráadásul ekkortájt nem otthon, vagy a Blackstone-házban lakott, hanem Lexynél, mivel barátnője úgy látta, hogy így sokkal jobb lesz a számukra. Lesz, aki vigyázzon rá, és a kicsire.*

*Végül, hosszas várakozás után, eljött az az augusztusi nap, amikor Rafaelt kiengedik a kórházból. Az orvos úgy látta, most már kellóképpen megerősödött ahhoz, hogy hazamenjen. Aznap reggel nagyon vidáman ébred, s alig lehet vele bírni. Még a szokásos, reggeli rosszullétet is örömmel viseli, pedig mászkor a falramászik tőle, hogy minden hajnalban a mosdóban köt ki. Nagyon izgul, hiszen, ha minden jól megy, ma már elmondhatja Rafaelnek is, hogy apa lesz. Igaz, abban már távolról sem biztos, hogy a férfi ezt jó néven veszi majd... Ám elvetetni már nem lehet, szóval késő bánat, ebgondolat. Így is, úgyis megtartja a gyereket. Ma még direkt egy bő blúz, és nyári vászonnadrág mellett dönt, amelyek jól elrejtik a kissé megváltozott alakját. John jön érte, s együtt mennek be a kórházba. Az orvos azonban - minden igyekezete ellenére - ráparancsol, hogy maradjon a váróban, és ott várja meg a főnökét. Íme a hátránya, ha egy másik orvos is tud az állapotáról.*

*Rafael az időt egyre nehezebben viselte a kórházban. Minden hiányozz neki. Még a munka is, s a rengeteg túlóra, de az egy cseppet sem hogy úgy bánjanak vele, mint valami hímes tojással. Csak feküdni egész nap, nem törődni semmivel sem, kellemetlen volt, és már alig bírta. Szinte minden nap veszekedett, s volt olyan, hogy úgy kellett őt visszarángatni a helyére, hogy nyugodjon meg, s feküdjön vissza. Ám a mai nap, az az Augusztusi, másabb volt mint a többi. Kórterme felől veszekedés hallatszott.*
-Én most azonnal elmegyek, és nem maradok itt tovább.
-Mr Blackstone! Feküdjön vissza!
-Nem! Elegem van! Haza megyek. Hátlovas szekérrel sem tudnának visszatartani! *morogta, majd elindúlt kifelé, mikor két nagydarab ápoló ragadta meg karját, s vezették őt vissza.*
-Egyedül nem mehet el.
-De hogy nem! Most azonnal!*morogta, s már épp le akart keverni egyet a fazonnak, mikor az orvos odament hozzájuk, s közölte, most már végre haza mehet. Mivel John vitt be neki ruhákat, így azokat magára kapta, majd minden nemű könnyes búcsú nélkül ment ki onnan, hogy végre magához ölelhesse a lányt.
Mikor megpillantotta elmosolyodott, s megszaporázott léptekkel indúlt el felé. Odaérve megállt előtte, majd halványan elmosolyodott, s Johnra tekintett, ki azon nyomban meg is ölelte,majd elengedte, S Ralf széles mosollyal arcán tekintett a lányra.*
-Még mindig nem tudom mért mondtad hogy a feleségem vagy...*mormogta, majd magához ölelte őt, s csókot lehelt annak ajkaira. *Hiányoztál... *suttogta, majd finoman ölelte őt át újra.*

*Amikor végre valahára meglátja Rafaelt kijönni a kórteremből, azonnal felugrik a székből, hiába kéri meg John, hogy üljön vissza, és maradjon nyugton, mert ezzel a sok hirtelen mozdulattal árthat a babának, az a szomorú igazság áll fent, hogy jelen pillanatban ez egyáltalán nem érdekli. Már nem akar mást, csak átölelni a férfit, ha már ennyi időn keresztül erre nem volt semmi alkalma. Gyors léptekkel elindul felé, majd amikor félúton találkoznak, valósággal a karjaiba veti magát, persze úgy, hogy azért a hasára vigyáz közben. Úgy hiányzott neki... Ezt szavakkal le sem lehet írni... Hiába jött be minden nap a kórházba... Egyedül aludni nem volt valami szórakoztató dolog... A megjegyzés hallatán kissé elneveti magát, majd bűnbánó arccal tekint a férfira.*
- Kérem, ne haragudjon, főnök úr, nem volt szándékos... Mindössze annyi történt, hogy mivel nagyon megijedtem, oda sem figyeltem, mit felelek az orvos kérdésre. Sajnálom, többet nem fordul elő.
- Most, hogy ezt tisztáztátok, ideje, hogy hazavigyelek benneteket - *szólal meg a mellettük ácsorgó John. Egy utolsó búcsú az orvosoktól, majd autóba ülnek, s meg sem állnak hazáig. Noha marasztalja barátjukat, az kedvesen visszautasítja a meghívást, mondván, a most következő beszélgetésnek nem akar fültanúja lenni. Ez csak kettejükre tartozik, senki másra. Így aztán csak ők ketten lépnek be a házba. Jó érzés otthon lenni, ráadásul nem egyedül.*

*Halvány mosoly jelent meg arcán. érezte hogy valami nem stimmel, s hogy túlságosan is bazsalyognak azok ketten, de mégsem mondott inkább semmit sem, csupán csak ment velük, le a kocsihoz, s beült, majd csendesen ücsörgött ott egészen addig, míg végre haza nem értek. Persze ez a haza szó, kicsit képlékeny, s furcsa dolog volt.
Kiszállt a kocsiból, majd ment egyenesen az épület ajtaja felé. Nem akarta hogy ez továbbra is így legyen. Egy darabig ki sem akart mozdulni otthonról. Talán soha az életben nem.
Mégis megtorpant az ajtóban, s visszapillantott rájuk, majd csendesen megszólalt.*
-Mi a francon bazsalyogtok ti ketten annyit?!
*persze nem várt választ, de kezét karba tette, igaz még óvatos mozdulatokat tett, hisz nem akart saját magában kárt tenni. Az sosem lenne kellemes, még akkor sem, ha egy olyan embert ölelhet magához, aki közel áll hozzá. Talán túlságosan is közel.*
-Bejöttök, vagy idekint fogtok ácsorogni?*kérdezte, majd benyitott, s ő maga bement, majd vett egy nagyobb levegőt. Valahogy sokkal kellemesebben érezte magát odahaza végre, mint pedig a kórházban.
Persze kíváncsisága óriásira nőt, mit szeretett volna minél hamarabb kielégíteni.*

*Összenéznek Johnnal*:
- Tényleg nem jössz be?
- Dehogy megyek! Ezt nektek kell lerendezni egymás között. De, ha már meg tudsz majd szólalni, hívj fel engem, vagy Lexyt, oké?
- Lexyt? Nem is tudtam, hogy ilyen jóban vagytok.
- Hát... Izé... Nem is... De mindegy...
- Jó, értem. Nos, vigyázz magadra - *puszilja meg barátja arcát, majd már szalad is a házba. Minél előbb túl akar lenni ezen az egészen. Rafaelt a nappaliban állva találja meg. Finoman megfogja a kezét, majd odavezeti az egyik kanapéhoz, s leülteti rá. Abban az esetben, ha a férfi fel akarna állni, int a kezével, hogy ne tegye. Kissé távolabb lép tőle, majd a zsebéből elővesz egy kis borítékot.*
- Tudod... - *kezdi kicsit nehézkesen* -...aznap, amikor lelőttek, voltam az orvosnál... Elküldött a nőgyógyászomhoz, Mrs. Taylorhoz, és... És kiderült, hogy akkor voltam másfél hónapos terhes - hadarja gyorsan. - Most már négy és fél hónapos... És kisfiú... Ezt az ultrahangképet ma kaptam...
*Emeli fel a borítékot.*
- Már nem lehet elvetetni, de nem is szerettem volna... Ne haragudj... Olyan hülye voltam... - *motyogja. Fél, hogy Rafael haragudni fog rá, amiért nem védekezett, vagy valami.*

*Nem értette mért is kell neki leülnie. Valamiért úgy érezte teljesen felesleges, s még csak azt sem tudta miért épp ülnie kell?! Hisz egész nap feküdnie kellett abban a nyavalyás kórházi ágyban, s még csak fel sem kelt, mert ha megtette egyből leüvöltötték a fejét. S persze hogy fel akart kelni mikor a lány leültette őt, s aztán csak nézett rá kérdőn, majd döbbenten, s döbbenete meglepetésbe váltott át, majd váratlanul felkelt, magához ölelte a lányt, szorosan, mosolyogva, boldogan, mégis vigyázva, óvatosan ölelte magához őt, s forgott vele körbe.*
-Mért nem mondtad hamarabb?!*karjaiban tartotta őt, s úgy állt vele.*Nem is engedtem volna hogy megtedd....Jajj...jesszus...
*elhallgatott, majd apró csókot lehelt a lány ajkaira, majd leült vele, s magához ölelte, fejét annak vállára hajtotta, majd kezét annak hasára csúsztatta. Boldog volt. Talán ennél boldogabb nem is lehetett volna. Szerette volna tudni, minden egyes percről.*
-Ha legközelebb mész...én is megyek veled...*felpillantott, kinyitotta a borítékot, s megnézte a kicsit. Mosolya kiszélesedett. *fiam lesz....*suttogta. Aztán eszébe jutott valami, amit úgy érzett, el kell mondania a lánynak.*
-Mikor valamelyik nap nem jöttél be hozzám...volt bent Tara...*egy pillanatra elhallgatott, majd ismét a lány hasára tette kezét.*Kidobtam...*felpillantott a lányra. Egyenesen annak szemeibe tekintett.*

*Lelkiekben minden negatív eshetőségre felkészül, még arra is, hogy a férfi esetleg leáll vele üvöltözni, vagy valami ilyesmi... Ám semmi ehhez hasonló nem történik meg vele, sőt, éppen ellenkezőleg. Hirtelen érzi, amint két erős kész öleli át, s forog vele körbe-körbe, mintha a körhintán lennének, vagy ehhez hasonló. Mindennek tetejébe, mintha a másik hangjából mintha a színtiszta örömet vélné kihallani.*
- Azért nem mondtam, mert sejtettem, hogy valahogy így reagálnál rá. Amíg a sebed be nem forrt, nem lett volna tanácsos ilyesmiket mondani neked. Igaz, Johnnak nemegyszer majdnem kicsúszott a száján, de aztán mindig sikerült moderálnia magát - *emlékszik vissza azokra az időkre. Ekkor már a kanapén ülnek, egymást szorosan átölelve, s úgy tűnik, már valóban nem is lehetnének boldogabbak. Rafael tenyere valósággal süti a hasát, ám ez most határozottan kellemes érzéssel tölti el. A kijelentés hallatán csak kedvesen elmosolyodik.*
- Rendben, akkor két hét múlva te is jössz velünk a doktornénihez. Azt hiszem, nagyon fog neked örülni.
*Amikor szóba kerül, hogy Rafael kidobta Tarát, hosszú percekig azt sem tudja, mit mondhatna. Valahol a lelke mélyén hibásnak érzi magát a történtek miatt... Ha azon a bizonyos április elsején nem szaladt volna el velük annyira a ló, talán most nem tartanának itt. Tény és való, hogy nem kevés bűntudat munkál benne jelen pillanatban.*
- Ez a kijelentés biztosan furcsán hathat, de sajnálom, hogy így alakult...

-Értem...szóval nem arra gondoltál, hogy majd kiakadok....Kyra...ismerlek már elég jól ahhoz, hogy megtudjam mondani mikor füllentesz, és mikor nem.*mosolyodott el halványan, majd megcirógatta annak arcát, s kicsit lazított az ölelésen.
El sem akarta hinni. Apa lesz. Lesz egy fia! Annyi idő után, végre lesz egy családja, s nem lesz olyan csélcsap, mint amilyen nagy általánosságban szokott lenni. Felsóhajtott, majd hátradűlt egy pillanatra. Szemeit lehunyta, s elhatározta, ez egyike lesz egy olyan pillanatnak, amit sosem akar elfelejteni. Persze azt nem tudta mit is kellene tennie, mi lenne a legjobb megoldás ezen idő alatt. Elvenni a lányt? Beszélni családjával? Felvállalni a dolgokat? Nem tudta. Tanácstalan volt.*
-Jól van. Akkor szabaddá teszem magam. Bár egy ideig még nem mehetek dolgozni.
*felsóhajtott. Ez egy olyan dolog volt, mivel nem igazán tudott mit kezdeni, hisz minden szenvedélye a munka volt. *
-Szóval...kéne valamit csinálni...de a doki nem enged el még sehova...-felsóhajtott, majd a lányra tekintett.*Kik tudják még hogy babánk lesz?
*készakarva használta ezt a szót. babánk lesz. Babánk. S mily büszkén mondta ki ezt a szót. Mintha más is a világ mentette volna meg őt az össze omlástól.*
-Nem kell sajnálnod...kiderült, hogy már az eljegyzés előtt sem volt már hű...szóval, mi nem követtünk el hibát...*odahajolt hozzá, majd apró csókot lehelt annak ajkaira.*Nincs baj...