Comatose

*Az idő szinte szárnyal, s még csak fel sem figyel rá. Csak telik, egyre gyorsabban, s ők még mindig a medencében vannak, lassan egy kiürült pezsgős üveggel gazdagabban. Mikor a lány átkarolja nyakát, s csókot hint ajkaira, akarva akaratlanul viszonozza azt, majd a lány combjához simítja kezét, magához húzza, s miközben tartja őt, indul el vele kifelé a medencéből, még mindig csókolva, folytatva amit a lány elkezdett.
Kiérve a vízből befelé vette az irányt, egyenesen az ajtóhoz, mit kulcsra zárt, bár maga sem tudta mért tette azt amit tett. Csupán csak úgy érezte, jobb ha az ajtó bezárva lesz, s nem pedig úgy hogy bárki szabadon bemehet, s zavarhatja őket.
Az ágyhoz lépkedett, egy pillanatra sem szakítva meg a hosszas szenvedélyesbe torkolló csókot. Finoman ráfektette, elengedte őt, egy pillanatig csak figyelte, majd egy apró mosollyal arcán fölé hajolva, megtámasztva magát karjával, csókot lehelt annak ajkaira.
Közben már mindenki elment, s odalent csak a buli romjai maradtak. A zene elhalt, csend lett, s csak a személyzet gépei búgtak fel néha, jelezve, még van élet a házban rajtuk kívül, s takarítanak. Ralf nem örült volna a rendetlenségnek másnap. Főleg ha totál másnapos lesz, na az aztán kellemetlen meglepetés lenne számára. Bár valamiért most még a kupi sem kötötte le. Vajon miért?
Egyszerű a válasz. A lány miatt, ki gyönyörű volt, s mit eddig szinte észre sem vett, s erre is talán csak az ital miatt jött rá. Hisz köztudott, a pezsgő az egyik olyan ital, amitől elég hamar be lehet rúgni.
Finoman simított végig a lány oldalán szétválasztva ajkaikat, oldalra billentett fejjel tekintve egyenesen annak csodás szemeibe.*

*Rövidnek szánt csóknak indult, még hosszas, szenvedélyes csatározás lett belőle, melyben nem avatnak győztest, mindig csak döntetlen végeredményt hirdetnek. Hisz' ki tudja, melyikükben dúl a nagyobb vágy a másik iránt? Senki... S nem is kell tudni. Minden jól van így. Lábait ösztönösen fonja át Rafael derekán, amikor az megemeli őt. Esze ágában sincs elengedni... Miért is tenné? Most az övé... Senki másé, csakis az övé. Azt tehet vele, amit akar. Következmények nélkül. Hagyja, hogy a férfi magával vigye... Vigye, akár a világ végére, az sem érdekelné. Kitörne a harmadik világháború? Oda se neki! Ajtó csukódik, zár kattan, s az időközben beköszöntött csend most egyszeriben rájuk szakad. Nem hallani mást, csak kapkodó lélegzetvételüket, s az egymásnak dörzsölődő ajkak hangját. Teste könnyedén dől végig az ágyon, ujjai most először indulnak felfedezőútra a másik hátán. Némi elégedettséggel teli meglepettséget érez, hiszen egy ügyvédből senki sem nézné ki, hogy ennyire jó teste van, még akkor sem, ha az alig múlt huszonhat esztendős. A keményebbnél-keményebb izmok hol megfeszülnek, hol elernyednek a keze alatt. Aztán, mint minden jónak, egyszeriben a csóknak is vége szakad. Nem titkoltan kapkod levegő után, hiszen tüdejében vajmi kevés oxigén maradt csak. Igyekszik megnyugtatni egyre hevesebbé váló szívdobogását, még ha tudja is, hogy ez egyenesen lehetetlen. Itt már nincs megállás. Finoman elmosolyodik, majd baljával egészen finoman végigsimít Rafael borostás arcán. El sem tudná mondani, mennyire vágyik rá jelen pillanatban... Még az életét is kész lenne a kezébe adni, ha azt kívánná... Tegyen vele, amit csak akar, nem bánja... Nincs mit megbánnia. Az egykori ellenszenv, gyűlölet, most messzire szaladnak, csak a gyilkos vágy marad.*

*Kicsit megborzongott mikor a lány végig simított oldalán, majd elmosolyodott, s mohón kapott rá azokra a puha ajkakra. Finoman simított végig oldalán, fel hasára, majd keble alatt állt meg keze. Nem akart feljebb menni. Annyira azért még magánál volt, hogy tudja talán a lány nem akarja a dolgot, s a csókok éppen elegek neki, s nem akar többet. Hevesebben vette a levegőt, szíve vadul dobogott. Még Tara mellett sem érzett ilyet. Vagy csak ennyire felejthető volna? Na azt azért nem hitte volna. Inkább csak arról van szó, hogy szíve heves dobogása, a sok ital, s a lány... a pillanat különlegessége.
Keze lassan lejjebb vándorolt a lány hasára, s közben állára, nyakára, majd pedig kulcscsontját borította apró csókokkal, finoman haladva egyre lejjebb, s a lány hasánál állt meg. keze finoman végigsiklott annak derekán, majd felemelkedett, egy komisz félmosollyal arcán pillantott a lányra, s birtokba vette annak édes puha ajkait. *
-Elvetted az eszem...
*Sustorogtak csendesen, s ismét halványan elmosolyodott. Valamiért nem tudta mi lenne okos. ott hagyni a lányt, vagy csupán csak engedelmeskedni vágyainak, magához ölelni őt, csókokkal borítani, s egy kellemes éjt vele tölteni, még akkor is ha aztán nem tudna úgy ránézni, mint egy normális munkatársra. Inkább úgy nézne rá, mint egy nőre. Egy kívánatos nőre.
Eszméi feladták magukat, s keze csak fel siklott a formás keblekhez, miközben újabb csókot lehelt az ajkakra,*

*Nagyon úgy fest a helyzet, hogy a vélt korlátok egyszerűen kezdenek szó szerint semmivé válni, mintha annak, hogy együtt töltsék ezt az éjszakát, a legkevésbé sem lenne akadálya. Pedig, ha logikusan nézzük a dolgot, valójában minden ellenük szólt. Tara... A főnök-alkalmazott viszony... Egyszerűen minden. Csakhogy, akadt némi bökkenő: teljesen elfelejtkezett minderről. Számára már nem létezett más, csak Rafael hozzá simuló teste, a csókok, s a finom, szinte lopott érintések. Követelőzés nélkül... Mindössze kért. A másik testéről rá-rácseppenő vízcseppek csak még jobban megbolondítják, tovább korbácsolják a benne felgyülemlett feszültséget. Amikor a férfi szája felfedezőútra indul a testén, apró, halk sóhajokkal adja tudtára, hogy ezt a bánásmódot meg tudná szokni. Aztán, a szokatlan kijelentés, mely mögött nagyon is sok valóságalap húzódott, mosoyt csal az ajkaira.*
- Azt hiszem, erről vitatkozhatnánk - *suttog vissza két csók között. Kezei mostantól felbátorodva indulnak el Rafael testén, majd ujjai megakadnak a fürdőnadrág gumis derekában. Erre már nem lesz semmi szükség állapítja meg magában, hiszen esze ágában sincs megállítani az események folyását. Miért is tenné? Hiszen jól érzi magát... Igaz, egy pillanatig még hezitál ugyan, de aztán a szenvedély győzelmet arat benne, s finoman lejjebb tolja a nadrág pántját.*

*Azon szavakon neki is mosolyognia kellett, persze arra az időre ajkaikat szét választotta. Nem érezte értelmét bele mosolyogni egy csókba, ami sokkal több érzelmet rejt magába. Vagy csupán csak a pia miatt érzi úgy hogy érzelmek vannak a dologban? Ki tudja. Bármi megeshet.
Aztán a lány keze is végig siklik rajta, s nadrágjánál megakad. Az a rövidnadrág szerű izé, nem csak a lány szerint felesleges, de mégis inkább érdemesebb kivárni a másik lépéseit, s csak aztán cselekedni. Fő a megfontoltság, még akkor is ha már nem éppen a józan ész az ami irányít.
Keze feljebb siklott, át a lány hátára, finoman ölelve őt magához, s közben kikapcsolta annak fölsőjét, s hanyag eleganciával ejtette az ágy mellé. Közben egy pillanatra sem akadtak meg a csókok kuszaságai. Megmaradt, mint valami örök társ, s nem akart megszabadulni egy pillanatra sem az események kuszasága közepette. Mikor lekerült a felső egy pillanatra ismét jobban kitámasztotta magát, ajkaikat szétválasztotta, s végig mérte a lányt. Elégedetten mosolyodott el, s nyugtázta, valóban gyönyörű.
Ismételten nyakához hajolt, puha csókokat ejtve rá, majd lejjebb haladt, s keblét vette birtokba ajkaival, majd nyelvével apró köröket írt le mellbimbója köré, majd keze lejjebb siklott a lány combjára, s szép fokozatosan haladt annak bugyija felé.
Vitatkozni arról meg, hogy ki kinek vette el az eszét, teljes felesleges, hisz csak elvonná a figyelmüket.*

[Másnap reggel]

*Az egész Blackstone-villára csend s nyugalom borul. Mindent a lehető legnagyobb rendben lehet találni az egész épületben, így kissé nehéz lehet elhinni, hogy pár órával korábban még egy fékevesztett parti zajlott a falak között - elsősorban a medence környékén -. A házat rendben rakó személyzetnek okozott némi problémát, hogy a legfelső emelet egyik vendégszobájába sehogyan sem tudtak bejutni. Mind a erkély, mind a folyosó felőli ajtót kulcsra zárták. Lehetetlenség volt bejutni. Így aztán hagyták a dolgot, mást nem igazán tehettek.*

*A kintről érkező motoszkálás ébreszti fel. Jóleső, az álmosságtól kissé lassú mocorogásba kezd, amikor egyik pillanatról a másikra feltűnik számára valami: nem egyedül fekszik az ágyban. Valaki ott van mellette. S ha mindez nem lenne elegendő, az illető karja az ő meztelen (!) hasán keresztbe vetve pihen. Érzi a bőr forróságát, ami egyfelől kellemes érzést vált ki belőle, másfelől viszont mérhetetlen undort. Valami olyan történt, aminek nagyon nem kellett volna, ezt nagyon is jól tudja. Szemhéjai azonnal felpattannak, s fejét rémülten kapja oldalra. A döbbenet eluralkodik rajta, s nem kevés önuralmába kerül, hogy ne sikítson fel. A mellette fekvő alak ugyanis nem más, mint a főnöke, Rafael Blackstone. Ráadásul egyáltalán nem úgy fest a helyzet, hogy a férfinek bármi ellenvetése lenne az dolog ellen. Sőt, igazán békésen szuszog mellette. Hirtelen ötlettől vezérelve megintcsak oldalra kapja a fejét, így homlokába igen erős fájdalom nyilal. Másnaposság, ismer az érzésre. Nyílván túl sokat ivott tegnap este... Tegnap este... MI TÖRTÉNT VELE TEGNAP ESTE? Némi rémülettel emeli fel a testét fedő, éjszínű takarót... S veszi észre a hófehér lepedőt pettyező pár vörös foltot. A picsába... Ez nem lehet igaz... ILYEN EGYSZERŰEN NINCS! Azzal mit sem törődve, hogy ezzel a mozdulattal talán fájdalmat okoz a férfinak, megragadja annak kezét, és félrevonja a saját testéről, majd nagyon óvatosan felül - a takarót gondosan maga előtt tartva -, hiszen a fejében zúgó fájdalom nem múlik. Látja a földön szana meg szét heverő fürdőruháját... Rafael úszónadrágját... S nincs elragadtatva tőle. Nem lehetett ennyire ostoba... Ennyire hülye... Kezei önkéntelenül is ökölbe szorulnak, s szemét elöntik a forró könnyek, melyek végigcsorognak az arcán, majd a kulccsontján, s végül a takaró anyagába szívódva fejezik be pályafutásukat.*

*Másnap reggel, kellemes nyugalomként feszül rá a tudat, miszerint ágyban lehet, s nem kell dolgozni menni, s végre nem szól riasztó módon a vekker. Nem tűnik fel neki hogy fekszik mellette valaki, hisz ez mostanában annyira minden napos volt. Ám mivel aludt, így nem tudhatta hogy nem Tara volt az ki mellette foglalt helyet.
Mikor aztán löktek egyet karján, s a takaró felső része mintha elvándorolt volna, átfordult hátára, s a vékonyabb takaró takarta testét deréktól lefelé. Megdörgölte szemét, majd kinyitotta azokat, s egy darabig csak leste , majd felkönyökölt, s épp köszönni akart, mikor meglátta a lányt.*
~Mia...hát ez .... neeeem.... na ne...~
*összevonja szemöldökét, majd a lepedő szerűséggel maga körül lép a szekrényhez, vesz magára egy fekete boxert, majd lehajtja fejét, beletúr hajába, s kinyitja a kulcsra zárt ajtót, min ugyan csak csodálkozik, méghozzá nem is kicsit.
Lement a konyhába, s mivel még a személyzet nem volt ott, úgy gondolta, készít valami reggelit gyorsan, s felviszi a lánynak.
Pirítós, enyhén megkenve vajjal, egy szelet sajt rá, egy vékony szelet paradicsom ízlésesen, s ebből csinált egy párat, majd kávé, melyet talán már tökéletesen készített el. Mindezt egy tálcára pakolta, s közben odalent magára kapott egy farmert. Fekete koptatott volt. Rémekül passzolt rá. Valahogy keresve sem talált volna jobbat. Ám magában ,ég mindig azon agyalt, mégis hogy történhetett meg ez az egész. Rémes mikor az ember iszik, és elfelejt mindent másnapra.
Felment a lépcsősoron, be a szobába, majd megköszörülte torkát, aztán letette a kis asztalra a tálcát, majd csendesen megszólalt.*
-Csináltam reggelit...remélem szereted...*majd ellépett az asztaltól. Valamiért nem tudott düllőre jutni a dolgokkal.

*Miközben némán itatja az egereket, Rafael is magához tér, ám úgy tűnik, feleannyira sem zavarják a történtek, mint őt. Persze, ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen a főnöke megszokhatta már, hogy majdnem minden reggel egy nő mellett ébred. Még akkor, ha az jelen esetben nem a barátnője, hanem az alkalmazottja. Könnyein át haloványan látja, hogy a férfi az ajtó felé indul, majd hallja, amint elhagyja a szobát. Két térdét felhúzza, annak dönti a homlokát, s egyre csak sír. Telnek a percek, neki azonban még mindig felfoghatatlan a tény, ami történt. Miért nem állította meg, amikor alkalma nyílt volna rá? Miért adta oda az ártatlanságát egy ilyen férfinak, aki valóságos Cassanova-ként él a környékbeli lakók köztudatában? A kurva életbe... Aztán idővel újra nyílik az ajtó, s Rafael lép be rajta, kezében egy tálcával, rajta némi reggeliszerűséggel. Időközben arra is vette a fáradtságot, hogy legalább egy farmert magára kapott, ennek gondolata azonban a legkevésbé sem boldogítja. Vet egy pillantást az éjjeliszekrényre tett ételre, s hosszú pillanatokig csak nézi a tálca finom körvonalát. Mint aki nem tudja eldönteni, hogy merjen-e enni a pirítósból, mintha azt hinné, akár mérgezett is lehet. Végül a férfira rá sem nézve, az ölébe veszi a tálcát, s egy egészen kis falatot harap az egyik sült kenyérszeletből. Miután rájön, hogy még mindig él, valamivel bátrabban kezd enni, igaz, továbbra is csak csipeget. Két szelet csúszik le a torkán, a maradék hármat pedig félreteszi. Még mindig nem néz a főnökére, hiszen sehogyan sem tudja hová tenni a helyzetet. Eddigi élete sorám sohasem fordult vele elő ilyesmi, s már nem is fog... De akkor sem tudja megemészteni a tényt, hogy lefeküdt a főnökével. Túl abszurdnak tűnik a számára.*

*Nem tudja mit is kellene mondania. Mi lenne a megfelelő mondat, amit egy ilyen pillanat után el lehetne sütni. Tudta mit gondolhat most a lány. legalább is sejtette. Nem így akarta a dolgok alakulását, ő meg ráadásul a főnöke is. Igaz annyira nem látszott rajta, de ő maga is meg volt illetődve a dolgok alakulásától. Látta a lányon hogy sírt, így inkább semmit sem szólt. Nem tudta mit mondhatott volna. Végül inkább csak odament a terasz ajtóhoz, kinyitotta, majd nekitámasztotta kezét az ajtófélfának. Lehunyta szemét, majd egyik kezével hajába túrt, s latolgatta az eseményeket, vajon mi hogyan történhetett, s egyáltalán mért kötöttek ki egymás karjai között.
Nem szerette ha egy nő sír. Sosem viselte el. Felsóhajtott, majd néhány pillanattal később, rá kellett jönnie, ennek talán ő maga az oka. Végül ellépett onnan, majd néhány pillanattal később, már a szekrényből vett elő egy tubus aszpirint, majd a bárszekrényből egy üveg ásványvizet, poharat, majd töltött némit belőle, s az aszpirinból vett be párat, majd ivott rá, s néhány pillanattal később a lánynak is töltött, s oda vitte neki.*
-Tessék... ettől majd jobb lesz... mármint nem fog fájni a fejed...~de a lelked igen~*tette hozzá gondolatban, majd ha a lány elvette, akkor ellépett onnan, ha nem, akkor letette a kis szekrényre a tálcára. Még mindig nem értette a dolgot, s nagyon remélte nem erőszakot követett el olyan piás állapotban, mert akkor a saját szemébe sem tudna bele nézni. Látszott rajta, ő maga sem érti az egészet, s szarul is érzi magát miatta, hisz ilyesmit nem akart tenni. Főleg azok után, hogy Tara a menyasszonya, s szereti őt. S mégis megtette. Nos igen. Ezért nem érdemes inni...
Letelepedett valahova, hátát nekidöntötte falnak, lábát felhúzta, átkarolta, majd állát térdére ejtette. Nem hagyta nyugodni a dolog, mért is sír a lány, de megölelni nem merte. Félt a reakciótól.*

*Könnyeinek bővizű forrásai lassanként elapadnak, már csak halk szipogás, s a nehézkesen sikerült levegővételek emlékeztetnek az iménti sírási-rohamra. Na, meg a sós folyadéktól néhány helyen kipirosodott arcbőr. Megint csak kissé félénken sikerül átvennie a poharat, kínosan nagy gondot fordítva arra, hogy egy tizedmásodpercig se kelljen hozzáérnie a másikhoz. Isten ments! Éppen ezért a pirulákért csak a tenyerét nyújtja, s figyeli, amint az Aszpirin-szemek belehullanak. Egy mély levegő, majd mindkettőt eltünteti a szájában. Tapasztalatból tudja már, hogy még beletelik néhány percbe - tízbe, talán tizenötbe - mire a medicina elmulasztja ezt a kínzó fejfájását. Nem véletlen, hogy csak a lehető legritkább alkalmakkor iszik, hiszen, amikor nagyon elszalad vele az a bizonyos ló, sohasem tudni, mi lesz az eset végeredménye. S, mint a mellékelt ábra is nagyon jól szemlélteti, tegnap este éppen ez történt vele. Ahogy a gyógyszer kifejti jótékony hatását, lelki szemei előtt fel-feltűnnek az éjszakára utaló képek. Egy forró tánc... Medencében váltott csókok... Az ágy puhasága a háta alatt... Rafael fölé tornyosuló teste... De még a kínzó vágyról is vannak halovány emlékei. S a tény, hogy szabad akaratából tette mindezt. Nem volt bedrogozva, meg semmi. Csak ivott...*
- Nem hiszem el, hogy önként tettem, amit tettem - *motyogja az orra alatt, némiképp hitetlenkedve. Tett? Inkább tettek... Elvégre éjszaka még egyiküknek sem volt semmi kifogása a szeretkezés ellen. Szívás... Figyeli a falnál gubbasztó Rafaelt, ám ötlete sincsen, hogy vajon mit mondhatna. Hiszen mindketten hibáztak, ez világos. A kérdés már csak az, hogy ennek milyen kihatása lesz kettejük "kapcsolatára".*

*A lány szavain kicsit megütközik, de inkább semmit sem mond. Az aszpirin hatása már benne is dolgozott, s ki is fejtette hatását, s kezdtek képek felsejleni előtte. Elgondolkodott, vajon mért is tette. Mi foroghatott akkor fejében, ám hagyta a dolgot. Nem tudta mit mondjon, vagy mit kellene mondania, még mindig csak ült ott a falnál, majd pedig a lányra pillantott. Állát nem vette le térdéről.*
-Én sem hiszem el...mégis megtörtént...*mormogta, s komolyan is gondolta. Valamiért nem állt szándékában megbántani a lányt olyan dolgokkal hogy már nem tehetsz semmit, hisz megtörtént... inkább csak hallgatott tovább.
Bár azt tudta, tényleg nem lehet semmisé tenni az eseményeket.
Felsóhajtott, majd felkelt, s az ablakhoz lépett, s ismét neki támaszkodott. Fejét neki döntötte.*
-Sajnálom....*szólt csendesen.*~bár nem vagyok hibás... mégis kell valamit mondanom. nem ülhetek úgy mint a sült hal...~
*felsóhajtott, majd odalépett a lányhoz. Egy pillanatig nem tudta mit tegyen, majd leült mellé, s finoman magához ölelte őt. Ahogy tisztultak a képek, rájött, mitől is kapott síró rohamot a lány. Úgy érezte, meg kell ölelnie, s az sem érdekli ha éppen ellöki magától, vagy alaposan fejen vágja őt. Csak meg akarta vigasztalni.*
-Tudom olyannak... tartogattad akit szeretsz...s nem egy olyan alaknak mint én...*elhallgatott, majd kicsit jobban ölelte őt magához. Már el sem akarta őt engedni. Még egy egészen kis időre sem.S mi akkor történt, még maga sem hitte volna el, ha nem vele történik. Könnyek szöktek szemébe. Sejtette mit is érez a lány. Nem engedett utat könnyeinek.*

*Már pár perccel korábban sikerült rádöbbennie arra, hogy teljesen felesleges bűnbak után kutatnia: mindketten hibát követtek el. Hiszen egyikük sem ellenkezett - még egy pillanat erejéig sem -, olyannyira magával ragadta őket az ismeretlen-ismerős szenvedély. Csak tették, amit jónak láttak, s ennek most érzik csak a böjtjét. Hol Rafaelt, hol a földet, hol pedig a feje felett átívelő plafont bámulja, mintha bármelyiktől is hasznos tanácsokat kaphatna. Aztán, egyszer csak halkan megnyikordul az ágy. Oldalra pillant, s a főnökét látja maga mellett ücsörögni. Eleinte semmi sem történik, majd a férfi egészen finoman közelebb vonja magához, s karjait összezárja körülötte. Mind az érintései, mind a mozdulatai gyengédséget sugallnak, jelezve, hogy csak egy fejrázásába, esetleg szavába kerül, s Rafael már ott sincs. Azonban ezt akarja a legkevésbé. Jól esik neki az ölelés, még akkor is, ha újabb könnycseppeket csalogat elő a szeméből. Fejét a férfi vállának dönti, majd arcát annak vállgödrébe temeti. Halkan szuszog csupán, szavakra már nem telik tőle. Noha az elhangzó szavak igazak, egyszerre bánja is a dolgot, s nem is. Talán csak azért bánja, mert minden egy ilyen, nem túl beszámítható állapotban történt. Elvégre Rafael szokatlanul gyengéd volt vele, arra törekedett, hogy ne érezzen fájdalmat. S ezért, a maga módján roppant hálás volt neki. Ahogyan az ölelés szorosabbá válik körülötte, karjaival ösztönösen öleli át az ügyvéd úr derekát. Most valahogy jó így...*

*Az ölelés valahogy nem akar megszakadni, még egy pillanatra sem. érezte mint a lány lassabban megnyugszik, s szív verése lassul. Mindezt az ölelésből tudta meg. Ahogy mellkasa az övéhez ér. Fejét finoman döntötte a másikéra. Nem szólt egy árva szót sem. Csak ült ott, majd néhány pillanat múlva órájára pillantott, majd csendesen, szinte alig hallható hangon szólalt meg. *
-Nem akarsz sétálni egyet? Van a közelben egy kis park...Persze... ha nem akarsz, akkor hazakísérhetlek...vagy hívhatok egy taxit...
*mormogta. Bár valamiért ő maga sokkal jobban szeretett volna sétálni egyet. Hisz jobb a levegőn, s még a fej is kitisztulna, nem lenne tele minden félével. Bár ki tudja. Annyi minden kavarog a fejében, hogy még egy hurrikán sem lenne elég hogy kiűzze onnan. Lassan lazított az ölelésen, majd elengedte a lányt, s csak ült mellette csendesen. Tudta a lánynak fel kellene öltöznie, hisz még a végén megfázik a kinti változó időben. Végül felkelt az ágyról, egy pillanatra a lányra pillantott.*
-Kimegyek hogy feltudj öltözni. Ha kell valamilyen ruha, akkor abban a szekrényben találsz. Szerintem jók lesznek rád.*mosolyodott el kedvesen, majd kiment az erkélyre, s letelepedett a fal mellé, az égre meredve, gondolatok ezreivel küzdve fejében. Nem értett még sok mindent, de nem is törődött vele. Minden esetre elhatározta, nem mondja el Tarának. Legalább is addig, míg az nem kezd el valamit gyanítani. Itt meg addigra úgy is kitakarítanak, s se híre se hamva nem lesz sehol. Esetleg csak kettejük tekintetében fog valami majd felcsillanni.*

*Ahogy a nyugalom szépen fokozatosan rátelepszik a lelkére, egyre jobban kezdi magát érezni, immáron lelki értelemben is, nem csak fizikailag, S ennek csak örülni tud. Abban azonban távolról sem biztos, hogy vajon mi okozza benne ezt a változást: Rafael kellemes ölelése, esetleg valami teljesen más? Nem érdekes... Jelen pillanatban ez számít a legkevésbé. A kérdés hallatán óvatosan felemeli a fejét, majd elgondolkozva tekint a férfi szemébe.*
- Nem is tudom... Végül is... Mehetünk, úgyis régen jártam már a tengerparton... Valamikor tavaly nyáron voltam ott utoljára.
*Kissé szokatlan érzést vált ki belőle, amikor a nyugalom forrása egyszer csak megszűnik körülötte. Mintha hiánya lenne? Ám ez nem tart sokáig, mindössze pár másodpercig. Hálás mosollyal honorálja a férfi távozását, hiszen hiába volt már előtte ruha nélkül, jobb szeret egyedül öltözködni. A hálóból nyíló fürdőben gyorsan lezuhanyozik, majd némi gyomorgörccsel nyitja ki a Taráénak vélt szekrényt, amelyben csakis a legújabb divatnak megfelelő ruhadarabokat lát a vállfákra aggatva. Kezdeti megrendültségén azonban hamar túlteszi magát, s egy bézs, könnyed, nyárias vászonból készült halásznadrágba, valamint egy halványbarack tunikába bújik, s végül a saját cipőjével teszi teljessé a dolgot. Mikor végez, kissé félve óvakodik le a nappaliba. Úgy gyanítja, hogy Rafaellel ott találkoznak újra.*

*Mikor a lány a fürdőben múlatta az időt, ő kiment a szobából, át a sajátjába, hogy magára kapjon valamit, de egyben lefürdött, hisz mégsem mehetett el úgy ahogy sétálni. Azért kell adni egy cseppet a higéniára is. Lefürdött, majd megigazította haját, arcával nem sokat törődött, olyan amilyen, aztán ha már nagyon vészes a helyzet, esetleg megborotválkozik, de előbb nem.
Felvett egy kényelmesebb nadrágot, egy izomtrikót, majd hagyva a haját úgy ahogy van, lement a nappaliba. Ivott egy pohár vizet, majd ott várta a lányt.
Mikor az megérkezett, halvány mosolyt villantott meg felé, majd az ajtóhoz indúlt, hol épp be akart jönni, egy nagy adag tiszta ruhával a házvezetőnő, mit el is vett tőle.*
-Hagyja csak Berta... majd én beviszem!
-Uram... igazán...
-Ez túl nehéz! Így is eleget cipekedik!*a nő nem mondott semmit, csak mosolyogva ment a férfi után, aki feltűnően kedves, s előzékeny volt, s nem értette ezt a fene változást, bár annak vélte be, hogy nemsokára megnősül.Ralf mikor letette azt a tartót a mosókonyhában, visszament a lányhoz, s mikor kimentek, zsebre vágott kézzel ment mellette, a part felé, hisz ott csodás lehet most az idő. Kellemesen langyos széllel, s még beszélgetni is lehet, feltéve ha lesz miről szót váltaniuk.
Nyugodtan sétálgatott, néha körbe pillantva, vagy köszönve egy épp füvet nyíró szomszédnak, majd pedig pillanatok műve alatt értek le a partra, hol aztán már sokkal lazábbra vette a dolgot. Nem érdekelte ki látja, vagy épp mit mondanak róla. Hisz a parton szabad az ember. Levette cipőjét, s a víz közelébe ment, majd ott kezdett el sétálni, a vizes fövenyen, hova néha felcsaptak a hullámok.*

*Nem csak önmagának, hanem mindenki másnak is hazudna, ha azt mondaná, hogy nem öntötte el kellemes érzés a bensőjét, amikor meglátta Rafaelt abban a kényelmes, tényleg tengerparti sétához illő öltözékben. Igaz, valahol mégis nagyon kellemetlenül érezte magát, amiért ő Tara ruhájában - sőt, egyúttal fehérneműjében is - feszít. Éppen ezért örül, hogy útközben egyik alkalmazottal sem futnak össze. A szomszédoktól már egyáltalán nem tart, hiszen ők azt sem tudják, ki lehet, s nyilván csak a férfi rokonának tartják, vagy valami ilyesminek. A tenger látványa boldog emlékeket idéz fel benne: emlékeket azokból az időkből, amikor még éltek a nevelőszülei. De régen is volt az már... Érdekes módon, most még az elsődleges munkája is eszébe jut... Szinte biztos benne, hogy ma este már kap egy telefonhívást a fejvadász cégtől. Ám jobb, ha ezen most egyáltalán nem gondolkozik. Akad ennél jobb dolga is. A homokos tengerparton ő is kibújik a magassarkúból, s élvezi, amin a homokszemek végigperegnek a lábfején. Rafael mellett sétálgat, majd párszor közelebb megy a vízhez, hagyva, hogy a fel-felcsapongó hullámok végignyalják a lábszárát. A víz érintése kellemes érzéssel tölti el a bensőjét. Csak sétál, tekintetével hol a víztükröt, hol pedig a főnökét figyelve. Hiszen nem nagyon érti, miért kellett sétálni jönniük.*

*A nyugalom, melyet a séta ad, nem érhet fel semmivel sem. A víz kellemesen nyalogatta lábait, ő lehunyta szemét, majd néhány pillanat leforgása alatt, halovány mosoly kúszott keresztül arcán, mikor a lányra tekintett.*
-Igazán jól áll...
*mosolya még sokáig ott ült arcán, mígnem elért egy nagyobb sziklához, mire letelepedett, s csak bámulta a vizet. Minden reggel lejött ide. Ha tehette, akkor persze egyedül. Régebben, mikor kicsi volt, egy ilyen tengeri hajó útra készültek, mikor szülei hirtelen kikötötték, ő nem mehet velük. Mintha rossz lett volna. Aztán valamiért anyja sem ment el. Ott maradt, s apja vágott neki az útnak. Az idő múlt, s rémes dolgokról kaptak táviratot. A hajó elsüllyedt útközben, s semmi hír nem volt apjáról.
Nála ez a parton való séta, a sziklán való ücsörgés, nem több, mint egy megemlékezés. Csak most épp a virág volt az, mit otthon felejtett.
Felsóhajtott, majd a lányra pillantott újra.*
-Régen, mikor kicsi voltam, minden nap lementem a partra. Egy Óceán járó után kutatva a horizonton...*pillantott újra a távolba.*Sosem jött vissza.
*mormogta, majd felkelt a szikláról, s cipőjével kezében ment tovább. Nem akart gyengének látszani. Hisz ilyenkor, olyan lett, akár valami elveszett kisfiú. Elöntötték az emlékek, hogy mennyire kérte apját ne menyen el. Rossz elő érzete volt. De mégis megtette. Felsóhajtott, vett egy nagyobb levegőt, majd kicsivel később, rá kellett jönnie, nem ez a legjobb alkalom az elmélkedésre. Nem kell arról tudnia senkinek sem hogy ő is egy érző lény.*

*A külső megjelenésére tett megjegyzés némileg váratlanul éri, így egy pillanatra még a szemöldöke is fentebb szalad, mint szokott.*
- Igazán? Nem is tudom... Még ha tetszenek is, valahogy kényelmetlenül érzem magam ezekben a göncökben. Talán azért, mert tudom, hogy nem az enyémnek. De köszönöm a bókot.
*Amikor Rafael leül a sziklára, ő is felmászik, igaz, nem ül le, csak megáll mögötte, s csendesen hallgatja a keserű múltat felidéző szavakat. Nem tudja, mit is mondhatna, hiszen valóban tragikus lehet ilyen körülmények között elveszíteni egy családtagot. Minden nap várni rá, még akkor is, amikor az ember már réges-rég tudja: az a valaki sohasem jön vissza. Végül, jobb ötlet híján, mint egy vigasztalásképpen, egyik kezét finoman a férfi vállára teszi. Többre jelen pillanatban nem telik tőle, hiszen az ő fejében is örült táncot járnak a gondolatok. Idővel aztán továbbállnak, s megint csak a parton sétálnak. Idővel azonban kibukik belőle egy kérdés, amin nagyon sokat gondolkozott eddig, hogy vajon érdemes-e feltennie a főnökének.*
- Szerinted jó ez így? Úgy tenni, mintha semmi sem történt volna?
*Szavaiban nincs semmiféle negatív jelentéstartalom, hangja sokkal inkább érdeklődő, mintsem számon kérő. Nem hitte volna, de valójában nagyon is érdekli, vajon a férfi miként gondolkozik a tegnap estéről.*

*Nem értette igazán a dolgot, mért kell felhozni, de ha arról akar beszélgetni a lány, hát akkor legyen. Rajta ne múljon a dolog. Felsóhajtott, majd pedig rá pillantott.*
-Nem. Nem jó...de nem tehetünk mást. Te nem akarod hogy egy ilyen alakkal boronáljanak össze, főleg mert a főnököd vagyok... bonyolult ez az egész Kyra. Rettentően bonyolult.
*Nem tudta mi mást mondhatott volna, így a továbbiakban egy ideig hallgatott. Az emlékek még mindig ott kavarogtak fejében, s nyugodni sem hagyták, egyetlen pillanatra sem. Szerette volna azt hinni, hogy minden szép és csodás, mégsem tehette, hisz az élet sosem szép, és mindezek mellett, sosem csodás. Kettő null az emberek javára az élettel szemben. Végül, mikor zsebre tette kezét újfent, a lányra tekintett.*
-Sajnos ami megtörtént az megtörtént. Rágódni rajta felesleges. Ez olyan mint az apám...soha nem jön vissza az ami ezelőtt volt. Elkerülhetetlen, hogy ne más szemmel nézzünk a másikra. S hogy ne nézzenek ránk ferdén, úgy kell tennünk, mintha semmi sem történt volna.
*Úgy gondolta, ezzel tökéletesen megadta az indokot arra, mért kell úgy tenni ahogyan. Persze abban is biztos volt, valamilyen szinten, hogy ez nem fog éppen a leggördülékenyebben menni. Sokkal inkább lesz kellemetlen, mintsem kellemes. Persze semmi sem kellemes, csak elviselhető.
Később felpillantott az égre, majd újra a vízbe, aztán mikor lepillantott lába elé, egy csodás kagylót pillantott meg. Elmosolyodott, lehajolt felvette, majd finoman a lány kezébe adta.*

*Az első mondat hallatán... Hát, hazudna, ha azt mondaná, hogy teljes mértékben egyért a férfival, meg ilyenek. Nem-nem, éppen ellenkezőleg: érzi, amint szépen, fokozatosan, de ugyanakkor nagyon határozottan, megy fel benne az a bizonyos pumpa. Megáll, majd valósággal ráordít a -feltehetőleg - tovább sétáló Rafaelre*:
-Ha tényleg ilyen kurva bonyolult, magyarázd el, légyszíves!
*A magyarázatnak szánt monológban látja a rejtett és kimondott igazságokat is, de ugyanakkor megvannak a saját elképzelései, sőt, érzései is ezzel az egésszel kapcsolatban.*
- Tudod, mi a legidegesítőbb ebben az egészben? Az, hogy szemmel láthatóan, neked ez csak annyit jelent, hogy oké, van egy alkalmazottam, akire többet nem csak akként tekintek. Ezzel szemben tudod, én mit érzek? Csak annyit, hogy már nem bánnám, ha tudnám, hogy nem így gondolkozol. Mert... - *itt kénytelen venni egy mély levegőt, majd végre valahára kimondja azt, amit igazándiból érez* -... Mert nem utáltalak. Azért tettem úgy, mint aki baromira fújjol a főnökére, mert valójában bele voltam esve! De ez már nem számít, hiszen neki ott van a kis menyasszonya, meg miegymás.
*Tessék, kimondta. Nem volt egyszerű, de megtette. Ezután, mint aki jól végezte dolgát, dühösen elszalad, vissza a ház felé. Útközben felkapja a homokban felejtett cipőt, majd siet tovább. Ha Rafael nem állítja meg, már be is száll az autójába, elfordítja a kulcsot, gázt ad, s már ki is farol a ház elől. Útja egyenesen haza vezet.*

*Mintha bomba robbant volna, úgy rivallt rá a lány. Megtorpant, felé fordult, s hallgatta annak beszámolóját. Igaz szóra nyitotta száját, aztán becsukta mégis, hisz nem tudta mit is kellene mondania. Hisz általában, ha valaki tetszik valakinek, nem így viselkedik. Szóval ez az éjszakai kis affér, teljes mértékben átalakult fejében egy hatalmas kérdő jellé, mely mintha meg sem akart volna szűnni, s csak kavargott egyre jobban és jobban, miközben azt latolgatta, vajon mihez is kellene most kezdenie. A fekete levest az jelentette, mikor a lány elrohant, s ő maga meg csak állt ott bénán, megfagyva, semmit sem értve. Végül maga is futásnak eredt. Rohant a lány után, majd a kocsi élőt érte csak be. Annak motorházára támasztotta kezét, majd egyenesen meredt annak szemeibe. Mondania kellett valamit. Nem hagyhatta csak úgy elmenni. S mikor valamelyest biztos volt benne a lány nem fogja eltűnni őt, odament a kocsi ajtajához kinyitotta, majd beült mellé, nem érdekelve hogy az mit is fog hozzá szólni.*
-Tetszem neked?! Honnan tudod hogy Tara a menyasszonyom? *bár leginkább azon volt fen akadva, hogy tetszett neki, és mégis megjátszotta hogy utálja őt, ki nem állhatja. Szívózik vele, s épp ezért volt vele szemben ő is olyan amilyen.*Nézd... tudom nem voltam épp a legelbájolóbb az előbb odalent a parton...de te is tudod, hogy igazam van...*felsóhajtott, majd egy gyors mozdulattal kivette a slusszkulcsot, s szorosan a markába fogta.*
-Nézd... megértem hogy dühös vagy. Csak azt nem értem mért gondolod, hogy én azt gondolom? Elvégre nem látsz be a fejembe, s nem tudhatod, hogy éppen mire is gondolok.
*elhallgatott, majd zsebre vágta a kulcsot. Nem akarta hogy a lány ilyen haragosan vezessen. Nem lenne biztonságos. Sem magára, sem pedig másra nézve.*
-Elmondom mire gondolok... teljesen össze zavarodtam, s ezek után egy óriási kérdőjel van a fejemben veled kapcsolatban. Nem tudom mit kezdjek magammal, s azt sem hogy mit kellene tennem. De azt tudom, hogy így nem engedhetlek el. Ideges vagy... nem figyelnél a vezetésre rendesen, és még a végén baleseted lenne.
*mormogta, majd kiszállt a kocsiból, s karba tett kézzel állt ott mellette.*
~Meg aztán...bánt is amit mondtam...de ha egyszer igaz, akkor mért ne kellett volna elmondanom? Na mindegy...~

*Amikor Rafael csak úgy beül mellé, már megint a leplezetlen döbbenet ül ki az arcára. Mi a fészkes picsáért nem hagyja elmenni? Mit vár még tőle? Amikor arra kérdez rá, hogy valóban tetszik-e neki, erre zsigeri alapn nem válaszol. Hiszen ő elmondta... A Tarára vonatkozó kérdés hallatán sóhajt egyet. Hát valóban ilyen jól összerakta a képet? Pedig remélte, hogy tévedett...*
- Nézd, nem vagyok hülye, bármennyire is meglepő. Nagyon vidáman mentél be dolgozni, egész nap, mindenkivel nagyon kedves voltál, még velem is, ami alapvetően gyanús dolog. Aztán, amikor Tara megjelent, csak rátok kellett nézni: sütött rólatok, hogy valamit titkolni szeretnétek, csak nem nagyon sikerül. Ráadásnak pedig ott van az a gyűrű az ujjadon, pedig emlékeim szerint nem hordasz ilyesmit. Ezek alapján nem volt olyan nehéz összerakni azt a bizonyos képet.
*A slusszkulcs elvételén megintcsak bepöccen egy kissé.*
- Add vissza a kulcsomat, hallod? - *nyújtja felé a tenyerét.* - Különben is, azt csinálok, amit akarok! Ha azt mondom, hazamegyek, akkor úgy lesz. Mit érdekel az téged, hogy balesetem lesz-e vagy sem.... A zavarodon meg úgyis hamar úrrá leszel. Ettől nem félek. Mellesleg meg, amit gondolok, azért gondolom, mert hallottam már rólad egyet s mást, s azokról tudni, hogy nem hazugságok. Egy eljegyzés pedig nem változtatja meg az embert egyik napról a másikra. Ezt még én is tudom.
*Abban az esetben, ha Rafael nem hajlandó neki visszaadni a kulcsot, kiszáll az autóból, s egyszerűen faképnél hagyja. Megy ő gyalog is, ha kell, nem érdekli különösebben.*

*Hát igen. ez ütött. Nem is akár mekkorát. Volt egy fajta híre az már biztos, de szemét alak sosem volt. Az tény hogy büszkélkedett egy két partnerrel, s tudta jól a nők mit éreznek mikor meglátják, vagy éppen ha elmegy valahova, mindig nő ismerősökbe botlik, de ilyesmivel az embernek számolnia kell, méghozzá nem is akár milyen mértékben.*
-Valóban azt csinálsz amit akarsz. De arra gondoltál, legalább csak egyszer...hogy nem minden híresztelés igaz? Hogy én is lehetek rendes? Hogy nekem is szabad ilyesfajta dolgokat megtennem?*mikor a lány elindúlt, ő maga utána ment, bár azt sem tudta éppenséggel hogy mért is teszi, csak ment utána, miközben próbált vele lépést tartani ami sikerült is, majd finoman megfogta annak karját, s maga felé fordította, de kész volt arra, ha talán pofont kapna, akkor elkapja a lány kezét.*
-Nézd...dühös vagy...oké. A helyedben én is az lennék. De mégis mi a francot kellett volna tennem? Az orrod alá dörgölni, hogy megnősülök? De hisz egész eddig úgy tudtam utálsz. és ha valaki utál, akkor nem érdekli személyem.*mormogta, majd felsóhajtott.*
-És igen is érdekel mi lesz veled! Az egyik legjobb emberem vagy...és nem hagyhatom hogy hülyeséget csinálj. Belátom hibáztam oké?! Hiba volt. De ilyen vagyok. Azt viszont tudhatod, ha hibát követek el, azt általában be is szoktam ismerni, s nem csak úgy mondom a magamét a levegőbe.
*Felsóhajtott, majd kivette zsebéből a lány kulcsát, s annak kezébe nyomta. Nem érdekelte ha elmegy, de azt tudta, hogy nem fogja elfogadni a felmondását, ha ezek után arra készülne. *
-Mellesleg... nem hagyhatom hogy megfutamodj...mikor én sem tehetem meg.*s azzal elindúlt visszafelé. Igaz szerette Tarát, de mindig volt benne valami kétely, csupán csak egy aduásznak kell a nőnek, semmi többre. Hogy villogjon, megszelídített egy olyan vadat, mint milyen ő maga volt.*

*Csak nézi a kezébe ejtett slusszkulcsot, s azon gondolkozik, vajon mit kellene tennie. Még most is érzi a karján Rafael kezének határozott szorítását, de ettől valahogy nem lesz okosabb. Egyvalami azonban így is, úgy is szöget üt a fejében. Figyeli a férfi távolodó alakját, majd még mindig halkan ugyan, de ahhoz elég hangosan szólal meg, hogy szavát a címzett is meghallja.*
- Miért kell mindig azzal jönnöd, hogy én vagyok a legjobb embered, amikor nagyon is jól tudjuk mind a ketten, hogy ez nem igaz? Megfutamodni? Mégis mi elől? A tény elől, hogy most már pláne nem tudok úgy tekinteni a híres ügyvédre, Rafael Blakstone-ra, mint a főnökömre? Ezt mégis hogyan oldanám meg az irodában? Sehogy. Mindegy... - *legyint, azzal ő is elindul, de hogy merre, nem is figyeli igazából. Az még rémlik a számára, hogy elhalad az autója mellett, és halad tovább, de aztán a többi képkocka egyszerűen kiesik. Már csak azon kapja magát, hogy az egyik óceáni mólón üldögél, lábát simogatja a sós víz, és a végtelenbe nyúló horizontot szemléli. Nem tudja eldönteni, vajon mit kellene most tennie. Egyelőre jó érzés csak itt ülni, és nézni a kékesszürke víztüköt. Talán jelen pillanatban nincs is szüksége másra.*

*Rafael nem értette még akkor sem annyira a dolgokat, mint ahogyan azt szerette volna. Inkább csak minden kavargott, egyre jobban és jobban, szünni nem akaró kuszaságképében, mely mindig megtalálta, még akkor is, mikor épp nem is volt rá szüksége. Irodájában üldögélt, már kora reggel óta, s a dolgok egyre kacifántosabban alakultak ki körülötte. Még javában egyedül volt odabent, mikor elgondolkodott azon, vajon elmondja e Tarának, vagy tartsa meg magának a dolgokat. Kiment a kis konyhába, kezében egy aktával, töltött magának egy bögre kávét, letelepedett az odabenti kis asztalra, s miközben az aktát olvasgatta, lassanként elfogyott kávéja is. *

*Az idő telt, az emberek beszállingóztak s csodálkoztak, mit keres bent olyan korán, de egy sem kérdezte meg tőle. Valamiért nem akartak semmit sem szóba hozni, nem hogy még egyáltalán beszélni vele.
Egy asztal volt még mindig üres. Kyráé. Felsóhajtott, majd bement az irodájába, s magára csukta az ajtót, majd bekapcsolta gépét, s megnézett egy két adatot a nyilvántartásban, próbálva elterelni gondolatait. Valamiért mégsem sikerült. Mindig a lány járt az eszében. Felemelte telefont, majd tárcsázta Kyra számát. Az üzenet rögzítő vette fel. Az ablakhoz lépett, majd megszólalt mikor elhangzott a sípszó.*
-Kyra... Ralf vagyok... Tudom hogy ott vagy.! Nem jöttél dolgozni, s gondoltam megkérdem mi van veled. Mindegy... biztos elaludtál.... Gyere dolgozni. Szükség van rád!*azzal letette a kagylót, majd visszaült helyére, de egyszerüen nem tudott nyugton maradni.*